Csalódott vagyok, nem néztem volna ki belőle, ez volt talán élete egyik legdurvább húzása, de tényleg, nem tudom, hogy mit akart ezzel elérni, de mi mindketten megharagudtunk rá. Ez elég szánalmasan is hatott, mostanában egyébként semmi nem érdekli, ami velünk kapcsolatos, és úgy amúgy is alig látjuk. De ezzel a tegnapival megkoronázott mindent, én nem akartam rosszba lenni vele, vagy ilyesmi, de aki valami ilyesmit csinál valaki más kemény munkájára, hát nem tudom... Ez elég gyalázatos. Ezzel most tényleg elásta magát előttem...

Mindig csak az az egy sport, már beleőrülök, aztán pedig én vagyok a béna és a nemtörődöm, hát igen bevallom! De most komolyan, minek erőltetni valamit, ami rohadtul nem megy senkinek, és a fele csoport már rühelli is? Igazából csak pár ember erősködik. De most még ők is unták a fejüket, erre én most mit tudok mondani? 

Ma egész jót beszélgettem, olyan semmiségekről egész jól esett, ez nem jelenti, hogy különösen jóban lennénk vagy leszünk, de most jó volt kicsit közösen lenni. 

Hazafelé kicsit kettős érzet van bennem.  Vagy csak beleképzelném? Valahogy mégis olyan ember vagyok, aki nem szeret üldögélni némán az ismerősei közt... De ő akkor is olyan furcsa velem. Nem tudom, hogy mit tettem ellene, de mindig is olyan lenéző volt velem szemben. Ez van, már annyira nem izgat a dolog legalább. 

A kimerültség már át vette fölöttem a hatalmat... Pedig tudom, hogy tanulnom kellene, de nem tudok, akkor mégis mi a csudát kellene tennem? Fáradt vagyok, de közben a nyakamon van annyi nyűg. Körülöttem az elvárások mérhetetlen nyomása, csak még inkább megnehezíti életem minden részletét. Lenéző emberek körülöttem, akik már túlontúl kicsinyesek, alig várom, hogy megszabaduljak tőlük.Fárasztó... Gondolkodni, hogy mi legyen belőlem? Ez az, de nem tudom elképzelni... Mégis mi lenne jó nekem? Tényleg jó lesz, amiken gondolkodom? De egyáltalán sikerülhet, vagy már elve egy halálraítélt ötlet? Kíváncsi vagyok, és kissé reménykedő, hogy talán valamit változik az életemben, hogy ez után valami jobb jön, mindenki ezt mondja, de ez tényleg így van? Ha nem, és csalódnék, akkor elég hamar kiégek, és akkor tényleg nem tudom, hogy mi lesz velem. Egyenlőre reménykedem, addig is tanulok, közben pedig hallgatom a gyönyörű zongora szót. 

Pihenésképpen régi animéken nosztalgiázok, ez legalább egy kicsit feldob, de belül meg érzem, hogy nem kellene, mert ezt az időt a tanulásra kellene fordítanom. Mit kellene tennem, hogy pihenni is tudjak, de mellette legyek elég felkészült? Talán rendszeresebb életet kellene élnem, több mozgással.